Megnéztem az Avatart a családommal. Az Imax felerősíti az élményt. Elvarázsol a csodálatos világ. Érzed, ahogy árad a szeretet mindenből. Benne vagy, a része vagy, és joggal mondod magadban: a világomban minden rendben van. Jake Sully ki is mondja a konklúziót: Mit adhatnánk nekik? Sört? Farmernadrágot?

–        "Nem hinném, hogy volna olyan hely itt a földön, ami szépségében a filmben látottakat meg tudná közelíteni." – olvasom az egyik hozzászólásban a port.hu–n.

Úgy jövök ki megint a moziból, hogy bevállalnám a Pandorát. Szívesen élnék ott. Élvezném a csodát, a szépséget, a harmóniát. Csak sóhajtozom, és boldog vagyok, bennem marad a film varázslata.

Másnap volt egy váratlan szabad órám. A Városliget szélén parkoltam, és ha már itt vagyok, tettem egy rövid sétát. Egy darabig csak csellengtem, csatangoltam, a gondolataim is csapongtak ide, oda. Aztán megszólalt bennem egy hang: légy jelen! (Nyilván Echart Tolle is arra sétált valahol.) És elkezdtem figyelni. Néztem az embereket, a rohangáló kutyákat, a gyerekeket. Rendben volt minden. Néztem a fákat, megtépázta őket itt–ott a vihar. És ahogy figyeltem, egyszer csak megláttam. Minden tökéletes. Megfigyeltem a fák kérgét, a leveleket, az ágakat, ahogy elágaznak. Apró odúkat találtam, és ahogy fölnéztem a magasba, a lombok ki tudja milyen rejtelmeket zártak el előlem?

Milyen fa ez? Nem tudtam. Láttam már ilyet sokszor, bár soha nem figyeltem meg ennyire. És nem tudom a nevét. És nem tudom, mire jó. Mire használhatnám? Ha madár lennék, nyilván rakhatnék fészket rajta, és találnék élelmet is a résekben. De az is lehet, hogy gyógyító ereje van a virágjának vagy a levelének, a kérgének. Talán íjat készítenek a fájából vagy hangszert. Nem tudom. És nem ismerem a lábam előtt hajladozó füveket, nem tudok róluk semmit, mintha most látnám őket először. Talán James Cameron kéne, hogy lefilmezze? Akkor meglátnám? Észrevenném? Így miért nem?

Ismeretlen világban élek. Tele van körülöttem minden csodával, és én vakon, tudatlanul járok kelek benne.

–        Buta vagy!  Nem tudsz semmit! – mondhatná nekem is Neytiri, ha itt élne. És ha itt élne, ő ismerné a világát.

Én pedig gyárak nevét tudom, ismerem a cipőm, a pólóm márkáját, az autóm, sőt a motorolajom, és a benzinem tulajdonságait, tudom, mennyi idő alatt vált zöldre a lámpa a Köröndnél, de nem veszem észre, mikor érkezik a tavasz.

Ez az óra a ligetben megtanított valamire. Ábrándozhatok, ha akarok, nemlétező világokról, igyekezhetek megteremteni a saját világomat, de észrevehetem azt is, amiben élek. Amivel egy vagyok. Amit szerethetek. Amit megismerhetek.

Azt hiszem, az a dolgom itt a világban, hogy megkülönböztessem a lényegest a lényegtelentől.

Mától köszönök a füveknek, fáknak, virágoknak. Köszönök a napnak, a szélnek, az esőnek. A köveknek, a víznek, köszönök a levegőnek, amit beszívok, és köszönök az embereknek is, amikor csak tehetem.

–        Szépen ölsz! – mondja majd a feleségem, amikor végeztem a fűnyírással. És amikor nem lát senki, megölelem, mint régi, hűséges ismerőst, a diófát.

Még az sem baj, ha látja valaki. Legfeljebb bolondnak néznek, ahogy a bennszülötteket szokták. Hiszen bennszülött vagyok.