Panaszkodhatnék. Jól esne néha elmondani, csak úgy. Hagyni,
hogy folyjék, zubogjon, áradjon. Remélni, hogy van valakinek egy kedves,
vigasztaló szava.
Perelhetnék. Méltatlankodhatnék. Kikérhetném magamnak.
Vitatkozhatnék. Kiengedhetném a gőzt. Megtehetném. Nekem is jogom van
szomorúnak, keserűnek, dühösnek, depressziósnak lenni. Miért ne élhetném át?
Miért ne engedhetném el magam? Miért ne mártózhatnék meg kicsit, csak úgy
ezekben az érzésekben? Ki gátolhat meg ebben?
Csak én.
Mert azt mondom, elég volt. Panaszkodtam már eleget. Többet
is, mint kell. Hagytam, hogy folyjék, zubogjon, áradjon. És pereltem,
méltatlankodtam, kikértem magamnak, vitatkoztam, kiengedtem a gőzt. Voltam
szomorú, keserű, dühős, depressziós.
De nem voltam eleget boldog.
Pedig boldog akartam lenni. Nem szomorú, nem keserű, nem
dühös, boldog. Csak és kizárólag boldog.
Tudtam, hogy képes vagyok rá. Mindenki képes rá, én is. Ha
néhány pillanatra képes vagyok, akkor képes vagyok rá percekre, napokra, sőt
örökké is. Képes vagyok a tökéletes boldogságra.
Bármit meg akartam tenni, ami segít, hogy megtaláljam a
boldogságot, és hogy meg is őrizhessem. Mindegy mi kell hozzá. Azonnal akartam.
Percről percre, napról napra boldogabb akartam lenni. Tudtam, hogy nincs határ.
És választanom kellett.
És ezért nem panaszkodom, mert nem a panaszkodást
választottam. És nem hagyom, és nem perelek, és nem méltatlankodom, és nem
szomorkodom és nem kesergek. Nem teszem.
És vannak szeretteim, akik nem választottak ilyen
határozottan, és helyettük is, értük is én vagyok boldog. És egy új élet
készülődik világra jönni a családunkban, és neki is boldogságba kell születnie.
Helyette is, érte is én vagyok boldog.
És tudod, mielőtt azt hinnéd, az egész világ boldogságát én
akarom magamnak, csak annyit hadd mondja. Próbáltam boldogtalanul, és próbáltam
boldogan. Boldogan jobb.
Kommentáld!