Utazol a vonaton. Csak úgy nézel ki a fejedből, egyik állomás érkezik a másik után a megszokott sorrendben. Egyedül vagy, nincs nálad könyv, csak hallgatod a kerekek zakatolását. És minden mást, amit anélkül, hogy fülelned kéne, meg kell hallanod.
- Emlékszel Pici? - bársonyos, mély, fiatal női hang. - Itt voltunk a Camponában.
- Mit csináltunk itt? - négyéves kislánycsicsergés.
- itt láttuk a rájákat.
- Simogattam őket.
- Azt gondoltam... - sóhajt egyet a bársonyos hang -, elmehetnénk egyik héten az állatkertbe.
- És a Vidám Parkba is. A Vidám Parkba is.
Állapodjunk meg! - Az anya üzletet ajánl.
Állapodjunk! - csicsergi az apróság.
Elmegyünk egyik héten az állatkertbe, de akkor nem megyünk a Vidám Parkba, csak az állatkertbe. Jó Pici?
Nincs válasz. A hallgatás ebben az esetben aligha jelent beleegyezést. Okos kivárásról van inkább szó.
- A másik héten elmegyünk a Vidám Parkba.
- Hurrá! - gyorsan kapcsol a kislány, és tele van elégedett örömmel a hangja. Csak az én szemembe csal könnyet ez az alku?
- De amikor a Vidám Parkba megyünk, akkor nem megyünk az Állatkertbe. Érted, Picim?
Érti, hogyne értené. Négy éve gyakorolja talán ezt a fajta megértést.
Az anyának is sok ez, rátesz még egy lapáttal:
- És aztán eljövünk egyszer a Camponába is megint. Jó lesz?
- A nyáron?
- Még a nyáron.
- Akkor csupa csupa csupa öröm lesz ez a nyár.
Kommentáld!