Nagyapám ott ült az ágyam végében és mesélt. Gyönyörű meséket olvasott nekem. Én többnyire lehunyt szemmel hallgattam őt, és benne voltam a mesevilágban. Repültem a tündérekkel, megijedtem, ha jöttek a sárkányok és felmásztam az égig érő fára. Izgultam, örültem, talán a szívem is összeszorult néha a félelemtől, de semmiért nem adtam volna ezt a csodavilágot, ahol minden lehetséges volt és a végén minden a helyére került: a jó győzött a gonosz pedig megkapta méltó büntetését.
Azóta is ezeket a meséket szeretem és keresem.
Amikor eljött az idő, és a saját gyerekeim kérték a mesét, ilyeneket akartam nekik mesélni. Ráadásul időközben pszichológus lettem, és mint ilyen, különösen sokat tanultam a gyermek lelkének rejtelmeiről. Megtanultam, amit addig csak sejtettem, hogy elképesztő lehetőségek rejlenek a gyerekekben, és kiskorukban minden lehetséges, és ebből annyi marad meg, amennyit hagyunk, hogy megmaradjon. Ebben a „semmi se lehetetlen” világban a gyönyörű mesék jelentik a napi táplálékot. Mert etetni kell a gyerekek (és persze a felnőttek) képzeletét, hogy ne sorvadjon el. És a jó meséken keresztül, észrevétlenül tanítjuk meg, hogy mi a jó, mi a rossz, és hogy mennyire fontos a szeretet.
A kihívás az, hogy a gyerekeknek szánt mesék gyakran túlságosan szimplák, kicsit, vagy nagyon gügyék. Mintha cumisüvegből akarnánk etetni egy büszke óvodást.
A gyerekeknek hatalmas lelke van, gyönyörű kétszáz szobás palota ez, ahol minden szoba titkokat rejt. Ezek a „törpe” mesék, viszont bezárják a gyerekeket egy linóleum padlós nyári konyhába. Nem kevés múlik ezen. Talán éppen annyi, hogy hová fejlődik a gyermek. Mi lesz belőle? Szárnyaló képzeletű óriás, vagy törpe felnőtt?
Én azért szeretem Zoli meséit, mert megnyitják ennek a csoda világnak a kapuit! Mert már az első mondat után lehet repülni a tündérekkel, megijedni a gonosztól és felmászni az égig érő fára. Mert általa visszakaptam az igazi meséimet.
http://angyalistoryk.hupont.hu/
Nézegesd meg ezt az oldalt, szerintem szeretni fogod!
Kommentáld!