Tragédia történt. Lehet, hogy
naponta vagy percenként sok ilyen megtörténik, de akkor is tragédia: a
barátnőmet elhagyta a férje. És a döbbenet után, kitört belőle a jajveszékelés,
jaj, mi lesz velem, semmihez se értek, nincs semmim, nincs szakmám, nincs egzisztenciám,
nincs gyermekem, semmim nem maradt…
És emlékszem egy szép fiatal
lányra, aki a Dankó utcában zokogta nedvesre a vállamat, mert őt is elhagyta a
szerelme, és úgy érezte, hogy ha elhagyták, akkor Ő semmire nem jó, semmi
szeretnivaló nincs benne.
Nekem gyermekkoromban, nagyon jól
kellett viselkedni, mivel én „tanítógyerek” voltam. Ebből az is következett,
hogy ha valami disznóságot csináltam, akkor az gyorsan a szüleim fülébe jutott.
Ahogy akkoriban mondták, a hírem hamarabb hazaért, mint én. Emlékszem, egyszer,
két barátnőmmel felcsimpaszkodtunk egy szekér rúdjára, „vitettük magunkat”. Én,
már közben is gondoltam, hogy ez nem helyes, de csak ott maradtam. És akkor,
megláttam édesapámat, ahogy a keresztutcában közeledett felénk. Úgy megijedtem,
hogy lecsúsztam a szekérrúdról a földre, pontosabban egy pocsolyába. Tudtam,
hogy mindezt látja az apám, de ahelyett, hogy talpra ugrottam volna, ne
adj’Isten elszaladtam volna, én ott hasaltam tovább a földön. Olyan élénken
megmaradt ez az emlékem, hogy később sokszor végiggondoltam, vajon, miért így
tettem? Talán, azt szerettem volna, ha odajön és felemel, és azt mondja, rossz
voltál, ejnye- bejnye, de úgy-e, nem ütötted meg magad? Vagy azt szerettem
volna, ha nem a csínytevést látja, hanem a szószerinti elesettségemet. Valahogy
ki akartam provokálni a megbocsátást. Érezni akartam, hogy így is szeretnek, és
hogy én fontosabb vagyok annál, ami történt. Furcsa, de nem emlékszem pontosan,
hogy mi történt ezután, szerintem apám rám szólt, hogy pattanjak fel, és hogy
majd otthon megbeszéljük.
Azóta is sokszor hasaltam ilyen
képzelt pocsolyákban és szerettem volna, ha vagyok annyira fontos, hogy
felemeljenek, megöleljenek, még akkor is, ha én vagyok a hibás. Jó nagy adag
önsajnálat van ebben, hiszen mégsem illik belerúgni, egy amúgy is földön
fekvőbe.
Kérdés, hogy meddig maradunk a
padlón? Van, aki évekig, és van, aki végleg ott marad, legfeljebb beszerez egy
takarót és egy olvasólámpát.
Persze, tudjuk, hogy vannak
olyanok, akik felpattannak, mint a gumilabda.
És mi az, ami miatt feltápászkodunk?
Úgy gondolom, hogy szükség van
arra, hogy érezzem, hogy szeretnek, mert ezáltal tudok megbocsátani magamnak és
tudom megszeretni magam. Valahol azt olvastam, hogy elég, ha néhány ember
bizalmát élvezzük, mert a szeretetük segít elviselni a kudarcokat. Mert a
biztatásuk segít abban, hogy újra a célra figyeljünk.
A tegnap takarítás közben,
kezembe került egy régi levél, és ahogy elkezdtem olvasni megtelt a szívem
hálával. Egy valamikori tanárom írta nekem. Hadd idézzek változtatás nélkül
belőle:
„egy dolgot szeretnék remélni, és meggyőződni reményem helyességéről: nem
csüggedsz, akarsz, harcra készülsz. Neked a helyed nem a középszerűség. Ne
mondj le! Többet érdemelsz a sorstól, mint amit eddig kaptál. A különbséget
harccal csikard ki a sorstól!
Hálás vagyok, hogy akkor ott
tizennyolc évesen valaki szeretett annyira, hogy ezt leírta nekem.
Hálás vagyok, hogy megmaradt ez a
levél, és most megerősített.
És csak remélni tudom, hogy én is
mondtam, írtam már ilyent másoknak. Mert mindenképpen ez a dolgom. Hogy
beváltsam ezt a reményt és, hogy másokat is hasonló szeretettel tudjak
biztatni.
Kommentáld!