Néha ránk zúdul a fájdalom, és
nem látunk ki belőle. Csak állunk kábán, mint, akit fejbe vertek és nem értjük,
hogy mi történt, és legfőképpen, hogy történhet ez meg velünk. Nem értjük, csak
sírni tudunk, legalább addig, amíg van könnyünk. Egy idő után, az is kiszárad,
akkor még rosszabb, mert nem marad utána más, csak a keserű kiégettség.
„kiszáradt az én örömöm zöldfája” énekli egy magyar kesergő, és aki járt már
sivatagban, az tudja, hogy milyen kietlen képet nyújt a szikkadt tájban
sötétlő, ég felé meredő száraz fa. Mint élő felkiáltó jel: miért kellett ennek
megtörténni, miért tetted velem Istenem? Gyakran, a dolog még rosszabbra
fordul, mert bekövetkezik a magamra hagyottság érzése. „Minket az isten is
elhagyott!” ismételte a tavaly egy jó ismerősöm, akkor, amikor egyik csapás
jött a másik után. Nem vette fel a telefont, ha hívták, nem akart kimenni az
utcára, legszívesebben egy elsötétített szobában nézett volna maga elé…”minden
elromlott! Mindennek vége.”
Amikor meghalt édesanyám, először
döbbentem rá arra, hogy vannak visszafordíthatatlan dolgok. Hogy van, amit már
nem lehet jóvátenni. Emlékszem, abba kapaszkodtam, hogy váratlan halála előtt
két nappal, amikor beugrottam hozzá öt percre, látva azt, hogy fájdalmai
vannak, lemondtam minden munkámat, és vele maradtam. Szörnyű lenne arra
gondolni, hogy akkor fontosabb lett volna a munkám, mind az, hogy vele töltsek
néhány órát. Pedig, akkor nem sejtettem, hogy többet nem tudok vele beszélni,
csupán az intenzíven, a gépek sűrűjében, fogni a még élő kezét, mielőtt elmegy.
Szükségem volt egy vigasztaló
emlékre. Szükségem volt a vigasztalóra.
Mit lehet akkor tenni, amikor
éget a fájdalom? Amikor nincs erőm semmihez, Amikor se beszélni, se mosolyogni
nem tudok. Amikor térdemen tartom, ölemben hordozom a fájdalmamat.
Hiszek abban, hogy, aki él, annak
dolga van. Hogy nincsenek véletlenek, és ha én maradtam itt, akkor nekem kell
elvégezni valamit. Hogy mi ez a valami? Nem mindig tudom. Néha az (és csak
annyi) ami éppen az orrom előtt van: elmosogatni, kivasalni egy inget, főzni
egy levest. Kicsi szolgálatok. Néha, nagy fontos dolgok is kerülnek az utamba.
Erre persze nem tudok példát mondani, mert sokszor kiderül, hogy amit én
kicsinek vélek, az is lehet Nagy. Legtöbbször ez utólag derül ki. De, ha nem
teszem meg ma, akkor utólag se tud kiderülni.
Mert egy bizonyos karácsonyon,
Oslóban, a béke üzenetét közvetítette egy egyszerű asszony, fakókék száriban,
saruban: „Nagy dolgokat nem tudunk
véghezvinni. Csak kis dolgokat, nagy szeretettel.”
Kép:liszterzekeny.hu
Kapcsolódó bejegyzések:
a csönd