Vannak ellesett pillanatok, amelyek váratlanul kerülnek utunkba, rácsodálkozunk és tovább megyünk. És vannak pillanatok, amelyek váratlanul kerülnek utunkba, rácsodálkozunk és oda ragadunk a képhez. Mert a látvány nem ereszt.

A tegnap este az Opera környékén sétálgattam. Előtte hatalmas felhőszakadás frissítette fel a város levegőjét, a tócsákon csillogott a fény, az emberek vidáman sétálgattak, néhányan átugrálták az ágakat, amit a vihar tépett le a fákról. Meglepett, hogy milyen sok nő viselt fekete-fehér ünneplőt, amolyan ballagósat. Már-már úgy éreztem, hogy lehet ebben a városban élni és kedvem lett volna leülni egy aprócska kávéház teraszára a Hajós utcában. Valójában csak egy dühöd, tíz centis kutya riasztott el ettől a gondolattól, nem tetszett, ahogy szétrepesztette fazékhangjával az idilli csendet. Nézegettem a csoda kirakatok csoda cuccait, megkívántam egy gyönyörű óceán-kék színű lakk táskát. Nem is az ára zavart, valamikor egy ismerősöm L.A –ban, a Rodeo Drive kirakatainál megtanított, hogy árat azért nem írnak ki ezekre a gyönyörűségekre, mert akit érdekel az ár, az úgysem engedheti meg magának…Ami zavart, az a hideg csillogás volt. A távolság köztem és az üveg mögötti világ között. Egyik hideg üveg jött a másik után. Már rájuk sem néztem, mert nem hívogattak, még csak megkívántatni sem akarták magukat. Csak félszemmel néztem a következő üvegre, már mozdult is a lábam a következő lépésre. És akkor megfogott egy kép, egyszerűen ráragadtam, ott ácsorogtam vagy húsz percig. Közben zavarban voltam annyira, mintha tilosban járnék, mintha kukkolnék, vagy ilyesmi. A nagy kirakat tele volt színes ruhákkal, lobogó selymekkel, meglepő formákkal. De nem ezek miatt ragadtam oda: bent a boltban két férfi rendezgette az árut. Az fogott meg, ami sugárzott belőlük, az a maximális figyelem, odaadás, ami kizárt minden zavaró tényezőt, még engem is, aki bámultam őket. Az egyik férfi vállfákon lógó ruhákat rakott egymás után egy rúdra. Olyan figyelemmel állította be a vállfák egymástól való távolságát, mintha egy sebész lenne és valakinek az élete múlna a mozdulaton. Nem poénkodtak, nem beszélgettek egymással, csak mozogtak, abban az üres térben, mint egy táncjátékban, ahol a rengeteg próba után, már nem kell egymást nézni, ahhoz, hogy pontosan tudja az egyik, hogy mit csinál a másik. Elmélyülten dolgoztak és ez az egész közel hozta hozzám azt, amin dolgoztak. Megértettem, hogy a legnagyobbak, akkor lesznek a legnagyobbak, ha egyetlen részlet se mindegy. Ha minden apróság a tökéletesség igényével készül, ha semmi sem mindegy. És, hogy a vállfákat centiző férfi Náray Tamás volt, az már ekkor bele tartozott a képbe. Sok tv műsort csak azért néztem végig, hogy csodálhassam a ruhákat, amit megalkotott. A tegnap este az alázatát láttam. Az alázat pedig messzire világít. Ahogy a lányom szokta idézni mixer oktatóját: „a sikerrel nem lehet vitatkozni”!

Elszakadtam végre a képtől, fontolgattam a magam útját, a magam alázatát és gondolatban megköszöntem a váratlan demonstrációt. 

(fotó Nánási Pál)