A körülmények.

Ma hallottam egy konferencián: a körülményeken nem változtathatunk.

Igen, elmegyek szavazni.

Igen, nem dobom el a használt papír zsepit az utcán.

Igen, igyekszem szépen beszélni.

Igen, befizetem a járandóságaimat (legalábbis próbálom).

Igen, nem megyek nyolcvannál gyorsabban az M nulláson, még akkor sem, ha (amikor) zavar az értelmetlen korlátozás. Vagyis, nem is szeretek arra menni.

Igen, Igen, Igen…

Igen, én igyekszem.

Ettől még a politikusok gyalázkodnak, jönnek-mennek, és mégsem változik semmi. Úgy tűnik ezer évvel ezelőtt is ugyanezek a játszmák zajlottak, csak másképpen hívták őket. Az utcasarkon halmozódik a szemét, Nem értem, két hete volt lomtalanítás, de az alja ott maradt. Mit kéne tenni? Az iskolából kitódulnak a gyerekek, alig hatodikosok, és olyan ocsmány szavakat ordítanak egymásnak, amitől egy jobbsorsra érdemes öregedő prosti is belepirul. Értetlenül figyelem azt a világot, amikor velem nagyon szigorú a mindenkori-mindenholi hatóság, és közben a nagyok törvényen kívül élnek és rabolnak büntetlenül. Nekem nincsen mentelmi jogom, (zárójelben jegyzem meg, hogy ez nem igaz, van egy tökéletes mentelmi jogom, ezt pedig maga az Úr adta nekem szükség estére. És én folyton „szükség esetében” vagyok mostanában…).

Tehát, valójában a körülményeken nem változtathatok. Amin változtathatok, az, hogy miként reagálok a körülményekre. Az én reakcióm szól rólam. Az én reakcióm jellemez engem. Ott a szemét. Ha akarom, felveszek egy gumikesztyűt és összeszedem a szemetet. Ha akarom, félrenézek, amikor arra haladok. Vagy felhívom a jegyzőt. Vagy szidom a kormányt, a romákat, az általános igénytelenséget, vagy magamat, hogy miért lakunk erre (bezzeg. Ha Huffnágel Pistihez mentem volna feleségül…!).

Mindez Sztojka Veronika legutóbbi hozzászólása nyomán fordult meg a fejemben. Mármint, hogy gyakorolni lehet a mosolygást. Gyakorolni lehet az együttgondolkodást. Gyakorolni lehet a hálát. Én most ezt keresem. Keresem azoknak az embereknek a társaságát, barátságát, akiknek nem mindegy, hogy milyen a válaszuk az élet eseményeire. Megint egy kicsit primitív közmondás jutott eszembe: „bolond lyukból, bolond szél fúj!” Igen, bolond a világ, de ez nem lehet elég ok arra, hogy én is bolond legyek.