Nem tudom, hány embernek okozott ma bosszúságot a hóesés. Nyilván többszáznak, csak ebben az országban. Én pl. 20 percet vártam édesanyámra a hóesésben a Wesselényi utcában egy 4 kilós táskával a vállamon. Lefagyott az ujjam. Elázott mindenem. Majd beszálltam egy meleg autóba, ami utána másfél órát dugult az Árpád hídon, miközben - őszintén - majd behugyoztam.
Az év 8 hónapjában biciklivel közlekedem, télen pedig, ha tehetem, a föld alatt utazom, pontosan azért, mert tudom, én nem viselem jól Budapest közlekedési hálózatát. De ma valamiért nem tudott úrrá lenni rajtam az önsajnálat. Átfagyva a hóesést figyeltem és a csúszkáló autókat, vajon mikor jön az, ameliyk engem vesz fel? Őszintén, az egész kiszolgáltatott helyzetnek nagyon örültem. Maga az érzés, hogy nem sajnálom magam és nem háborgok, hihetetlen nagy eufóriával töltött el.
Miért nem vagyok idegbeteg? Miért nem szidom a lassú, béna, önző autósokat? Még édesanyám is meglepődött. Nyugtatni próbált: mindjárt odaérünk. De nem volt rá szükség. Nem baj, beszélgessünk! - mondtam. És beszélgettünk. Mindenről. Olyan dolgokról, amik egyébként nem jutnának eszünkbe. És most elsüthetném a közhelyet: minden pillanatot használj ki arra, amire csak lehet! De ez a másfél óra nem csak erről szólt. Meghatározta a további hangulatunkat.
Egyikőnk sem szereti a hipermarketeket, mégis tudjuk, a leggyorsabban és a legkönnyebben ezekről a helyekről szerzünk be egyszerre mindent. Ennek ellenére mégis bármikor lenézzük a körülöttünk lévőket, milyen szánalmas, karácsony előtti szombat délután millió ember tömörül egy helyen, hogy felesleges biszbaszokat és 89 ft-os narancsot vásároljanak. Hát senki nem készül már előbb az ünnepre? Hol vannak a nénik, a házi sertés, a piaci tojás, a kézzel készített adventi koszorú? Sokszor szánalom fog el a modern társadalomtól. Idegesség a túlkínálattól. Szorongás az óriás, csillogó fenyőfáktól. De ma mégis táncra perdültem az áruház közepén. A leértékelt pezsgősüveg nyakát használtam mikrofonnak és énekeltem azt a giccses karácsonyi számot édesanyámnak, amit a bevásárlóhely hangszórója szolgálatott. Hogy felvidiítsam! Hogy vidámabbá tegyem a robotszerű bevásárlást. Nagyon ciki voltam. De jól esett!
Két tömött kocsit toltunk ki a parkolóba. A magas hó és erős szél hatalmas ellenállást jelentett. Nagyon lassan taszigáltuk a kocsikat az autóig a szürke ködben, és közben láttam, rendkívül szánalmasak vagyunk. Körülnéztem és azt is láttam, hogy a legszürreálisabb az egészben, hogy körülöttünk többtucat ember ugyanilyen szánalmas. Vasszerkezetbe pakolt felesleges termékeket tologattunk a hidegben.
Ekkor a semmiből egy hang odaszólt: meglökek! Á, úgyse tud! - mondtam. - De úgy meglökött, hogy elcsúsztam, majdnem az autóig. A gumicsizmámban "repülve" visszapillantottam az emberre, jelezve hálámat. Rendkívül mókás volt. Rájöttem, hogy minden, ami történik, rendkívül vicces: a túlvásárló közönség, benne magam is.
Jézus egy egészen más korban élt a Földön. De mindenek felett tudott hozzá alkalmazkodni. Nem hiszem, hogy akkoriban szóba jöt volna globális felmelegedés, vagy a fogyasztói társadalom. De tudom, hogy erre is lenne válasza.
Én a mai nappal azt tanultam meg, hogy ne lenézzek másokat, akik nem veszik észre a műanyagvilágot, amiben élnek, és amivel tönkretesszük a Földet. Bízzam mindezt Istenre. A szeretet nem év, korszak, vagy Föld függő. És nem szeretném azt sem elfelejteni, hogy Jézus sem az igazakat, hanem a bűnösöket jött megmenteni erre a világra. Ne ítélj, hogy ne ítéltess! Szeress mindenek felett és örülj! Mert bármi van, a szeretet a Tiéd! És másoké is. Ha átadod!
Kapcsolódó bejegyzések:
A gáton
Akciós ”Rekord Hét” a Tupperware -ral
Egymás felé indulva
Boldog Karácsonyt!