Ködös őszi reggel, csaknem téli már az idő. Az ég szürke,
bágyadtak a fények, minden nyirkos, csorgós, csaknem esik is. A köd az úr a
tájon. A Dunaparti fákon már nincsenek lombok, az ösvény a gáton messzire
kanyarog, nem látni a végét, nincs is vége talán. Alig mozdul valami. Egy
asszony kocog szembe, alig kap levegőt, de mosolyog, köszön, aztán eltűnik. Egy
férfi jön kutyákkal, öregedő kutyák, azok sem erőltetik a tempót. Hajnalka
lassan fut, kell a mozgás, én kerékpárral nyüzsgök körülötte, lemaradok,
bámészkodom, aztán előretekerek, megfordulok, és nézem, ahogy közelít.
Béke van. A természet alszik, vagy csak pihen.
Hajnalka is sétál kicsit, több szakaszban futja végig a
távot, beszélgetünk. Ő is hallja a csendet, érzi a nyugalmat, megragadja a
béke. Van időnk, nem rohanunk. Van időnk egymásra, önmagunkra, a tájra, az
érzéseinkre, a gondolatainkra, emlékeinkre.
Ilyen a tél.
Csak néhány szó, és látom Hajnalka nagyszüleit. Az őszi
betakarítás régen véget ért, az állatok is hazatértek a havasi legelőkről, csak
a napi aprómunkák vannak. Van idő egymásra, önmagukra, a szomszédokra, rokonokra,
barátokra, apró kedvtelésekre is. Majd tavasszal újra korán kelnek, de most
tovább lehet heverni az ágyon. Néha azért hajnalban visít egy disznó valahol,
ez a szalonna, a sonka, a kolbász ára.
A Biblia mindig kéznél van, előkerül egy–egy könyv is, lehet
tanítani, nevelni a gyereket, nemcsak tudásra, erkölcsre is, szeretetre is,
bátorságra is. Nem nyomja el a jó szót semmi zaj.
Tekerem a pedált a gáton, nézem Hajnalkát, vagy
húszlépésnyire fut előttem, itt hagyta velem az emlékeit. És a vágyat is, hogy
méltón kell élni.
Kapcsolódó bejegyzések:
Fehér karácsony
Egymás felé indulva
Kik vagyunk?
Vegyük komolyan, Uraim!