Édesanyám nagyszerű asszony, tele mindenféle szeretnivaló szokással, de van néhány olyan szokása is, ami néha kihívásokat okoz. Ilyenek a születésnapok és a névnapokkal kapcsolatos elvárásai. Nos nem arról van szó, hogy hatalmas ajándékokra, virágkosarakra és hasonlókra vágyik, másról van szó. Azt várja el, hogy felhívjuk telefonon, és kívánjunk neki boldog születésnapot vagy boldog névnapot, az aktualitás szerint. Ha valami miatt elmulasztod a telefont, megnézheted magad.

Amikor közeleg valamelyik nevezetes dátum, a családom frászban van.

–        Hányadika van? – kérdezzük naponta önmagunkat. – Nem felejtettem el a telefont?

A kérdéses napon SMS–ben figyelmeztetjük egymást.

–        Felhívtad? Telefonáltál? Ne felejtsd el!

Elképzelem, ahogy anyám ül a telefon előtt, egy listával, amire fel van írva valamennyi ismerőse neve, és kipipálja azoknak a nevét, akik telefonáltak, a nap végén pedig valamilyen módon megjelöli azokat, akik nem gondoltak rá (és akik nyilván nem szeretik eléggé).

Figyelj! Édesanyám amúgy pozitív szemléletű asszony, nem szereti rosszul érezni magát, nem keresi a problémát, igazán örül, amikor felköszöntjük, szereti hallani a szeretet hangjait, talán éppen ezekhez akar ragaszkodni. Szerintem ez csak egy rossz szokás. Ezzel együtt azt hiszem, hogy ezzel a rossz szokással bőven gyűjt az örömök mellé keserűséget is a szívébe. És a listán a jelölések mulasztókról nem a papíron szaporodnak, hanem a szívében.

Tényleg jó lenne, ha mindenki eszünkbe jutna a fontos pillanatokban, akiket szeretünk. Annyira jó lenne, ha senkinek nem okoznánk csalódást. Én ebben nem vagyok még tökéletes. Talán mindenki más igen, de én még nem. (Ez talán az utolsó önkorlátozó elképzelésem önmagamról J.)

És a kérdésem önmagamhoz az, hogy mi a fontosabb nekem? A kedves szavak, amiket kapok egy–egy nevezetes alkalommal, vagy az, hogy eszébe jussak azoknak, akik ezeket a szavakat elmondhatnák? Nyilván mindkettő fontos, de melyik a fontosabb? Inkább kesergek, és lemondok a „szeretet szavairól”, ha aki mondhatná figyelmetlen? Vagy elnézem neki, és legyintek?

Luca (Ő a középső lányom) frappánsan oldotta meg ezt a kérdést az idén. Tulajdonképpen az ő megoldása inspirálta ezt az írást. Miatta gondoltam át ezeket a gondolatokat, és úgy gondoltam, bevállalom én is, sőt extra aktivitást is adok hozzá.

Luca a Facebookon, a GMail profilján és talán máshol is, ilyen közléseket helyezett el: már csak hármat kell aludnom a szülinapomig. Már csak két nap… és így tovább.

Sokan köszöntötték, és Luca tényleg fürdött a szeretetben. Csak mosolygott és nevetett egész nap. Ügyes lány.

Szóval arra gondoltam, hogy megspórolom neked a fejtörést. Holnap, azaz március 29–én lesz a születésnapom, és előre is köszönöm a jókívánságokat, és előre örülök a holnapnak, amikor el fog árasztani a szeretet. Telefonhívásokat fogok kapni, email–eket, bejegyzéseket, és még ki tudja, mi mindent. Szavakat, amiket jó elraktározni a szívemben. Hát nem jó dolog egy születésnap?