Talán szereted a fasírtot. Én nagyon. Édesanyám szenzációs
fasírtot tudott készíteni, nem tudtam betelni vele. Szeretem frissen, forrón,
lágy krumplipürével, vagy tökfőzeléken feltétként, de szeretem hidegen, egyiket
a másik után, enyhe lelkifúróval, hogy jut–e, marad–e a többieknek! És nagyon
jó volt a fasírt a BKV Előre sporttelepén a büfében, ahol éveken keresztül nap
mint nap edzésre jártam. Hatalmas fasírtokat készítettek ott, egyetlen darab
elég volt a jóllakáshoz, friss puha fehérkenyeret adtak hozzá, csak a
legelszántabbak rendeltek kettőt.
Talán szeretsz főzni. Én nagyon. Ám a fasírttal éveken
keresztül meggyűlt a bajom. Nem sikerült. Apró, nyomorult, kiszáradt,
megfeketedett rücskös gombóckák kerültek a tökfőzelékre az én asztalomon. Ha
nagyobbakkal próbálkoztam, leragadt, szétesett az egész. Az ízével még nem is
volt túl nagy gond, de az alakja, formája, rendre elvette a kedvemet. Mind
ritkább dolog lett az asztalunkon a fasírt.
Aztán egy napon, talán el sem hiszed, hogy csak néhány hete,
sok–sok éves próbálkozás után figyelmesen elolvastam a receptet a
szakácskönyvben. És nem akartam komolyan venni, nem akartam hinni sem, hiszen
alig volt eltérés. Olyan apró volt az eltérés, hogy először átsiklottam
felette. A recept szerint az apróra vágott hagymát meg kell dinsztelni, és úgy
gyúrni össze a többi hozzávalóval. Én mindig nyersen kevertem a masszába. Vitatkozni
támadt kedvem, lényegtelen különbség, de elhatároztam, adok egy esélyt: talán
én tévedtem eddig. Talán az én receptem volt csak majdnem jó. Talán nem a
serpenyőmben, a hőfokban, a mai húsokban, az olaj mennyiségében, a levegő
páratartalmában, a szerencsémben van a hiba. Talán én nem csinálok valamit jól.
És ha te tudsz fasírtot készíteni, akkor tudod, hogy
sikerült. Az egész családom tátott szájjal nézte a gyönyörű, formás, ropogós
húsgombócaimat. Hitetlenkedtek, értetlenkedtek, és ettek, és ettek, jóízűen.
Nekem pedig nem kellett magyarázkodnom. És tegnap újra fasírtot sütöttem, és
újra sikerült. Ugyanúgy. Vendég jött, megkívánta, és nem tudta megállni, hogy
ne kérjen belőle, meg sem várva a kínálást.
Talán szereted az életet. Én nagyon. És néha könnyek szöknek
a szemembe, amikor azt látom, hogy néhány apró félreértés hogy tesz tönkre
emberi kapcsolatokat, házasságokat. Férfiak és nők, akik hatalmas, boldog
életet élhetnének egymással, akiknek minden napjuk tele lehetne örömmel,
vidámsággal, kacagással, megelégszenek apró, nyomorult, kiszáradt,
megfeketedett örömgombóckákkal.
Mert azt hisszük, ismerjük a receptet. És ha nem sikerül
valami, a serpenyőben vagy a páratartalomban van a hiba.
És nézem a sok megkeseredett anyát és apát, akik nem tudják,
mit kezdjenek a gyerekükkel, a megromlott viszonnyal, és a gyerekeket, akik nem
tudják, mit kezdjenek a szüleikkel, a kortársaikkal, egymással.
Mit szólnál, ha meghívnálak egy fasírtra?
http://viktoriafaktorok.hupont.hu/12/aktualitasok
Kapcsolódó bejegyzések:
Vegyük komolyan, Uraim!
Egymás felé indulva
Pozícionálás
Élhető élet